Tegnapelott bucsunt intettunk biztonsagot, kenyelmet, gazdag programot es sok-sok oromteli pillanatot nyujto vendeglatoinknak, es visszaterve Los Angelesbe – egy pottomnyi meretu, legorvenyre, rezgesre igen hajlamos repulovel – autot bereltunk. Nagyon szerencsesnek ereztuk magunkat, mert Mark – igen, ismet neki koszonhetjuk – Virginen keresztul foglalt nekunk kedvezmenyes aron “kompakt” meretu kocsit, amit a helyszinen eggyel feljebbi kategoriaba emeltek, ingyen. Igy egy kozepes (“medium size”) meretut kaptunk, es meg valaszthattunk is tobbfele marka es szin kozul. Hosszu tanakodas utan egy feher Toyota Yarist valasztottunk, aki masnapra megerdemelten elnyerte a Tonyo nevet. Nagyon szeretjuk, de az elvarasoknak nemigen felelt meg. Ha csak annyit mondok, hogy nem tudjuk “taviranyitassal” kinyitni, bezarni, csak kulccsal, akkor az mar naggyabol mindent elmond. Tonyoval voltak mar kalandjaink, de errol majd par sorral lejjebb.
A keddi napunk utazassal telt. Albuquerque-bol Los Angelesbe levegoben, majd kocsival Los Angelesbol San Luiz Obispoba aszfalton. Ez utobbi a GPS (Walmart-ban vasarolt Tom Tom, o is hagy kivannivalokat maga utan, de vegzi a dolgat) szerint mintegy negy oras utra teheto. Azt leszamitva, hogy Los Angelesben majdnem egyorat alltunk a dugoban (aki csucsidoben indul utnak, igy jar…), kis kesessel este 9 korul ott is voltunk mediterran hangulatu kis szallasunkon. Mentunk is aludni egybol.
A szerdai napunk erdekesen telt. Minden jol indult: napsuteses, meleg reggel, izletes reggeli egy kozeli kavezoban, hangulatos kisvaros. A terv az volt, hogy a parton eszak fele kozelitjuk meg San Franciscot Montereyen keresztul. Ez utobbi megallohelyul szolgalt volna legalabb negy orara. A partvonal szepen lassan vadregenyes tajba (Big Sur) “csapott at”, ami azt (is) jelentette, hogy folyamatosan tablak figyelmeztettek a koomlas veszelyre a kozvetlen mellettunk magasba emelkedo hegyekrol. Az egyik viszonylag surun (kb. 10 kilometerenket) ismetlodo kiiras ez volt : road is closed … miles ahead. Persze a szam egyre csokkent, mi pedig vezettunk tovabb kanyargos, szerpentines utakon legalabb masfel oran keresztul atlag 30 km/ora sebesseggel. Zoli persze – mint majd kiderul, neki mindig igaza van – megjegyezte, hogy szerinte keressunk mas utvonalat, mert ha azt irjak, hogy az ut la van zarva 30 merfold mulva, akkor az ut tenyleg le van zarva es nem tudunk tovabb menni. Na de en – megiscsak en vagyok az utvonaltervezo – eroskodtem, hogy ha le is van teljesen zarva (egy sav csak jarhato), akkor is lesz valami elterelo ut, vagy elterelo tabla vagy elterelo ember. Egyik se volt. Megerkeztunk az ominozus ponthoz, es csodak csodajara az ut le volt zarva es a holgy, aki ott allt (szegenynek egesz nap a magunkfajtakat kellett informalnia) kedvesen kozolte velunk, hogy koomlas miatt az utszakasz nem jarhato , dolgoznak rajta, ha Monterey az uticelunk, akkor vissza kell mennunk a kovetkezo atkoto uthoz, ami legalabb egy ora visszaut ugyanazon a vonalon, amin jottunk. Korulbelul negy orat “buktunk” ezen a kis akcion. Es persze latnivalokat, pihenoidot, setalgatast a tengerparton Pacific Grove-ban. Zoli kilenc orat vezetett a tervezett ot helyett. Az utlezaras pedig mindossze egy orara volt a celtol.
Masik “kalandunk” a tankolas volt. Jo par percbe beletelt, mig rajottunk, hogy azert nem jon a benzin, mert elobb fizetni kell, majd utana toltheted bele az anyagot. Bankkartyaval akartunk fizetni, es –mivel ezzel is akadtak nehezsegek – igencsak koncentraltunk a kijelzore. Egyszer csak hatalmas durranast hallottunk. Ugy megijedtunk, azt hittuk, felrobbantottuk a kutat. Par masodperc mulva vettuk eszre, hogy a mi kutunk masik oldalan tankolo neni ugy akart elhajtani, hogy a tankolo “pisztolya” bennemaradt az autoja tankjaban, es kiszakitotta a kutbol az egesz csovet. A benzinkutas kesobb elmondta, hogy az eset nem egyedi, hetente tobbszor is elofordul es bizony raterhelik a javitas koltsegeit az okozo biztositojara.
San Francisco fergetegesen jo varos. Tegnap este ota vagyunk itt, es rengeteg helyet lattunk mar. Minden olyan, mint a filmekben. A varoskozpont (downtown) nem olyan hatalmas, de igen valtozatos minden szempontbol. Ami a mi szempontunkbol a legjelentosebb volt, az az idojaras. A belvaros kilatojabol (Coit tower) nezve a varos keleti oldala - beleertve a kevesbe latvanyos Bay-bridget – teljes napsutesben uszott, az eg kek, tiszta, jo kilatas nyilt Oaklandra. Amikor azonban a kilato masik oldalarol probaltuk kivenni az eszak-nyugati oldalt (beleertve a Golden Gate-hidat), csak szurke kodot lattunk. Megegyeztunk Zolival, hogy nem fog kifogni rajtunk ez a hid, elindulunk gyalog a tengerparton, es aki elobb meglatja, az nyer (mindegy mit, latvanyt, foleg…). Kilometereken keresztul gyalogoltunk, nem lattunk semmit. Kineztunk egy buszjaratot aztan, amely elvisz egeszen a hid labaig. Mar el is terveztuk, hogy ott majd berelunk bicajt, es atmegyunk a tulpartra, hu de jo lesz. Magas epuletek kozott buszoztunk, nem lattunk meg mindig semmit, izgatottan vartuk a nagy pillanatot, amikor elenkmagasodik a meltosagteljes hid. Souvenir boltok, tablak, szeles, tobbsavos ut fizetokapukkal jeleztek, hogy itt kell leszallnunk. Szedtuk a labunkat felfele, de mar lehetett sejteni, hogy ennek nem lesz jo vege. Felertunk a hid bejaratahoz es elenktarult: a semmi. Pontosabban valami, kod. Jo suru, atlathatatlan kod, amely olyan fuggony moge zarta almaink netovabbjat, hogy osszesen az elso 20 metert lattuk belole. Holnap ujraprobalkozunk…
Amugy pedig koszonjuk szepen mindannyiotok kommentjet, nagyon kedvesek es jol esik, hogy igy gondoltok rank. Mi is sokat gondolunk ratok, hogy melyikotok mit szeretne itt, hogy Ti is milyen jol ereznetek Magatokat. Remeljuk, ezt valamelyest karpotolja ez a blog, meg akkor is, ha nem tudunk minden nap jelentkezni.
